Lassan helyükre kerülnek a dolgok

„Kialakult végre a jobboldali nyilvánosság, immáron nem megtűrten, nem a balosok szabta határok között, nem az ő értékrendjük és fogalmi keretei között. Azt mondhatjuk, amit gondolunk, attól idézünk, akitől akarunk; azt nevezzük árulónak vagy hősnek, akit éppenséggel annak tartunk. Ezt nehéz megemészteni azoknak, akik nem csak a szovjet időkben, hanem még bőven a rendszerváltás után is azt képzelték, hogy nincs igazság és siker az ő köreiken kívül.

Aztán ki lett mondva az is, hogy a liberalizmus nem kizárólagos eszme, hogy a demokráciában – vagyis a nép, a többség akaratára épített rendszerben – nem szükségszerű a liberalizmus uralma. Sőt, éppenséggel azzal szakítva is lehet országot jól, eredményesen és a lakosai kedvére működtetni.

Sikerült lerázni mind idehaza, mind nemzetközi viszonylatban a »szélsőséges« jelzőket, hiszen csak az lehet »szélső«, aki a középtől távol van. S ha a közép többé már nem a (radikális) bal, akkor egyszeriben kiderül a szélsőségesről, hogy egybeesik a többségi akarattal, vagyis éppenséggel az a fősodor.

Az 1945 után megváltoztatott, megbélyegzett intézmények és azoknak a neve újból az ezeréves hagyományok szerint használtatik. A Szent Korona múzeumi tárgyból a törvényhozás épületébe került, rövid és feledhető közjáték után újból vármegyének hívjuk a Szent István óta létező közigazgatási egységeinket, élükön a mindig így nevezett főispánnal. De a semmitmondó Legfelsőbb Bíróság is megint Kúria lett.

Negyvenöt év kártételeit kell eltakarítani. A balosok minden alkalommal felszisszennek, amikor egy kirakós darabkája ismét illeszkedik a táblára, mert nem értik, hogy itt valójában rehabilitáció zajlik. A jelzőikből már kifogytak, mert az elején elpazarolták a legvadabbakat, így már csak kétségbeesett utóvédharcra telik nekik, ahogy szemük láttára épül újjá az autentikus magyar világ. Nekik ez rémisztő, taszító, nekünk azonban ez a világ rendje.”

Nyitókép: MTI/Fischer Zoltán